Színházak
Győri Nemzeti Színház
- 2021/2022
- 2018/2019
- 2017/2018
- 2016/2017
- 2015/2016
- 2014/2015
- 2013/2014
- 2012/2013
- 2011/2012
- 2010/2011
- 2009/2010
- 2008/2009
- 2007/2008
- 2006/2007
- 2005/2006
- 2004/2005
- 2003/2004
Vörösmarty MihályCsongor és Tünde
Drámai költemény szünet nélkül
- CsongorSárközi József
- TündetündérlányTompos Kátya
- IlmaMózes Anita
- BalgaFejszés Attila
- MirígyboszorkányGyöngyössy Katalin
- Az éj királynőjeGyöngyössy Katalin
- TudósMaszlay István
- KurrahMaszlay István
- KirályTörök András
- DuzzogTörök András
- KalmárPingiczer Csaba
- BerrehPingiczer Csaba
- LedérBátyai Éva
Súgó FENESI OTTILIA
- rendezőSzigethy Gábor
- szcenikusMéhes Tibor
- jelmeztervezőRátkai Erzsébet
- ügyelőPásztor Gábor
- rendezőasszisztensKszel Attila
A Csongor és Tünde rejtély, amelyet lassan kétszáz éve próbálnak írók, irodalomtörténészek, színházművészek, esztéták, filozófusok megfejteni.
Mese? Szerelmi románc? Színdarab? Filozófiai traktátus? Drámai költemény az emberi életútról?
Csongor férfi: kincse nincs, hatalomra nem vágyik, a tudásról azt gondolja, valójában senki nem tudja, mennyit ér és mire jó. De küzd, harcol, verekszik: keresi a boldogságot. S boldog, amikor embert próbáló kalandok után megtalálja asszonyát, Tündét, s földi létükben, égi szerelemben örökre összeforrnak.
Vörösmarty Mihály műve mese, szerelmi románc, színdarab, filozófiai traktátus: drámai költemény a szeretetben kiteljesedő emberi életútról.
A rendező ajánlása:
Életünk íve: nekirugaszkodás, emelkedés, egyre magasabbra és magasabbra, aztán lebegés fent, néha nagyon közel az éghez, egy pillanatig úgy érezzük: most tenyerében tart az Isten, zuhanunk, emelkedünk, újra le és újra föl, de már lassan távolodik az ég, egyre gyorsabban ereszkedünk, s ha okosak vagyunk, ha szerencsénk van, ha röpülés közben gondol valaki ránk, akkor puhán, ütközés nélkül, megbékélve érkezünk vissza a földre.
Utunk fölfelé lassabb, hosszabb, lefelé rövidebb, gyorsabb.
Fölfelé nehezebb, lefelé fájdalmasabb.
A röpülés: küzdelem. Ott fent egy pillanatra, s lent – reméljük: örökre – béke.
A röpülés íve: életünk kalandja.
Hármas út és varázskör: élet-út, nap és éj, karjait az ég felé emelő, reménykedő ember.
Az emberiség halhatatlan. Csongor ember: halandó.
Állt a varázskörben, föllépett a hármas útra: röpülni, élni akart.
Élt: röpült – és most, boldog-boldogtalan utazása végén visszaérkezett a földre. Karjában szerelme, Tünde, szívében szeretet, talán csak álmodja: fényárban ragyog körülötte az éjszaka. De boldogan emlékezhet mindarra, amit röpülés, (égig emelkedés, földre visszahullás) közben – emberi életében – átélt. Mindenre, ami megtörtént vele. Mindenre, amit kapott a többiektől. Mindenre, amit adott a többieknek. Mindenre, ami szerelem és szeretet volt az életében.
Talán még ébren van, talán már álmodik.
De röpült.
Szigethy Gábor
Mese? Szerelmi románc? Színdarab? Filozófiai traktátus? Drámai költemény az emberi életútról?
Csongor férfi: kincse nincs, hatalomra nem vágyik, a tudásról azt gondolja, valójában senki nem tudja, mennyit ér és mire jó. De küzd, harcol, verekszik: keresi a boldogságot. S boldog, amikor embert próbáló kalandok után megtalálja asszonyát, Tündét, s földi létükben, égi szerelemben örökre összeforrnak.
Vörösmarty Mihály műve mese, szerelmi románc, színdarab, filozófiai traktátus: drámai költemény a szeretetben kiteljesedő emberi életútról.
A rendező ajánlása:
Életünk íve: nekirugaszkodás, emelkedés, egyre magasabbra és magasabbra, aztán lebegés fent, néha nagyon közel az éghez, egy pillanatig úgy érezzük: most tenyerében tart az Isten, zuhanunk, emelkedünk, újra le és újra föl, de már lassan távolodik az ég, egyre gyorsabban ereszkedünk, s ha okosak vagyunk, ha szerencsénk van, ha röpülés közben gondol valaki ránk, akkor puhán, ütközés nélkül, megbékélve érkezünk vissza a földre.
Utunk fölfelé lassabb, hosszabb, lefelé rövidebb, gyorsabb.
Fölfelé nehezebb, lefelé fájdalmasabb.
A röpülés: küzdelem. Ott fent egy pillanatra, s lent – reméljük: örökre – béke.
A röpülés íve: életünk kalandja.
Hármas út és varázskör: élet-út, nap és éj, karjait az ég felé emelő, reménykedő ember.
Az emberiség halhatatlan. Csongor ember: halandó.
Állt a varázskörben, föllépett a hármas útra: röpülni, élni akart.
Élt: röpült – és most, boldog-boldogtalan utazása végén visszaérkezett a földre. Karjában szerelme, Tünde, szívében szeretet, talán csak álmodja: fényárban ragyog körülötte az éjszaka. De boldogan emlékezhet mindarra, amit röpülés, (égig emelkedés, földre visszahullás) közben – emberi életében – átélt. Mindenre, ami megtörtént vele. Mindenre, amit kapott a többiektől. Mindenre, amit adott a többieknek. Mindenre, ami szerelem és szeretet volt az életében.
Talán még ébren van, talán már álmodik.
De röpült.
Szigethy Gábor
2010. 10. 09.
Az előadás hossza: 105 perc szünet nélkül
Játszóhelyek, társszínházak, fesztiválok
Színház-választó
Válassza ki a keresett színház kategóriáját majd nevének kezdőbetűjét vagy használja a keresőt!