Emlékszik a legelső színházi élményére?
   –   A legelső emlékem, hogy ötéves koromban a János vitézt néztem az Erkel Színházban. Bizonyára a szüleimmel voltam, legalábbis az egyikükkel. Ma is előttem van, ahogy az előadás végén sokadmagammal fölugrottam a helyemről, hogy fölszaladjak a színpadra. Ebben a tervemben azonban megakadályozott a zenekari árok, amit nem vettem észre, mert egy függönyszerű lepel takarta. Ráléptem a lepelre, és elterültem; ott feküdtem hosszú perceken keresztül.

Közismert, hogy a Madách Imre Gimnáziumba járt, amely ma is híres a színjátszó szakköréről. Milyen darabokat próbáltak-játszottak ott az ön diákkorában?
   –   Nem akárki vezette a drámaszakkört! Színészi pályám egyik legnagyobb rendezője, Babarczy László, aki abban az időben még diák volt, három évvel járt fölöttem. (Tizenöt évvel később ő lett a kaposvári Csiky Gergely színház főrendezője, majd igazgatója.) A gimiben Csehov Medve című vígjátékát állítottuk színpadra, amelyben én voltam Lúka, Popova földbirtokosnő nagyon öreg szolgája. A darabból máig emlékszem egy mondatra, amely így hangzott: „Nem jól van ez így, nagyságos asszonyom, el tetszik sorvadni, mert gyászol, gyászol, és közben egy fiatal nő maradt özvegyen”. A negyedikes lányosztályból Ács Edit játszotta Popovát; nagyon jó volt benne. Engem érettségi után elsőre nem vettek fel a főiskolára, de másodszorra Lúka szerepe átsegített a felvételin.

Hogyan emlékszik vissza a felvételi vizsgáira?
   –   Első alkalommal olyan zavarba jöttem Gáti József dörgő orgánumától, hogy nem láttam az izgalomtól. Schiller Tell Vilmosából választottam a nagy monológot, amikor a főhős fia fejéről lelövi az almát. Megkérdeztem, hogy kaphatnék-e egy széket a monológhoz. Gáti azt mondta: „Nézzen körül!”. Tíz-tizenkét szék állt körülöttem. Ahogy rám tekintett, azt kérdeztem magamtól, hogy én a mutáló, szerencsétlen mit keresek itt? Természetesen kirúgott.

Egy évvel később, a második alkalommal Pártos Gézánál, későbbi tanáromnál felvételiztem.  -Mit hozott? – kérdezte. Apukám révén – aki bár sportvezető volt, ám csodálatosan szavalt –, rengeteg verset tudtam, a felvételi anyagot mégis a szöveggyűjteményből választottam. Belekezdtem Richard Richmond seregét buzdító beszédébe, ami Shakespeare III. Richárd című drámájának végén hangzik el, de őszintén szólva, a szöveg nem állt jól, mert tizenéves srácként nem volt közöm a III. Richárdhoz. Éppen csak belekezdtem, mondván: „Újabbat szólni kedves földiek, az alkalom, a hely szorítása nem enged...”, amikor Pártos finoman megkérdezte: „Valami más nincs?” Erre egy pillanat alatt váltottam és a robusztus Richmondból átugrottam a reszketeg, öreg Lúka szerepébe. Hirtelen öreg bácsi lettem.... Ebből a monológból Pártos mindössze két sornyi szöveg után leállított, ennyi számára elég volt ahhoz, hogy felvegyen.

Kikkel került egy osztályba a főiskolán?
   –   Pártos Géza osztályában tizenegyen kezdtünk, és a negyedik év végén hatan végeztünk: Györgyfalvay Péter, Kiss István, Molnár Piroska, Munk Magda, Venczel Vera és én.

A pályája során háromszor szerződött a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz és háromszor jött el onnan. Pályakezdőként hogyan került oda?
   –   Egyszerű a válasz: azért mentem Kaposvárra, mert sehova sem kellettem. Ez az igazság. Akkor már túl voltunk egy nagysikerű záróvizsgán, amit a Pártos tanár úr azért talált ki, mert a Rómeó és Júliában mi hárman fiúk (Kiss Pista Rómeóként, Györgyfalvay Péter Mercutio szerepében és én Lőrinc barátként) nagyot bukdácsoltunk. Venczel Vera nagyon jó Júlia volt, az ő vizsgája érvényes lett, a miénk azonban nem. Annak érdekében, hogy nekünk is legyen értékelhető vizsgadarabunk, Pártos Géza bácsi azt találta ki, hogy keressük meg Zsámbéki Gábort – aki rendező hallgatóként évfolyamtársunk volt, ma a Katona József Színház nyugalmazott igazgatója, alapító tagja az Európai Színházak Uniójának –, hogy rendezze meg nekünk Harold Pinter A gondnok című színdarabját. Miután Zsámbéki elvállalt minket, éjszakánként a főiskola Ódry Színpadán próbáltunk. Harold Pinter az abszurd királya volt; a háromszereplős darabban én játszottam a gondnokot Daviest, a vén szemétládát. Az előadásnak sistergő nagy sikere volt, az egész szakma tűzbe jött tőle, éjszakai előadásokat kellett tartani. Mindennek ellenére egyetlen színigazgatónak sem kellettem, talán mert a főiskoláról nem szoktak „aggastyánokat” szerződtetni. Így kerültem az akkor talán legrosszabb színházba, a Kaposváriba. Akadt ott néhány nagyon jó színész is, ám a társulatot elvtársak vezették.

De nem csak ön került oda, hanem rendezőként Zsámbéki Gábor is, aki új korszakot nyitott a színház történetében…
   –   Kitalálta a Dunántúli Színházak Fesztiválját, és lassan elkezdődött a csoda. Zsámbéki egész másfajta színházat képzelt el, mint ami akkor az országban dívott. Nyilván én is hozzájárultam a változáshoz, mert voltak közös sikereink a fiatal rendezővel, de valójában nagy szerencsém volt. Akadtak olyan előadásaink, amelyeket például a Palmiro Togliatti Megyei Könyvtárban mutattunk be egy külön esten, a színházunk égisze alatt. Két Schisgal egyfelvonásost a Tigrist és a Gépírókat játszottuk, hatalmas sikerrel. A Tigrisben Tímár Éva partnere Csikos Gábor volt, akinek nagyon sokat köszönhetek. (Kollégaként egyébként szigorú volt velem, jobban féltem tőle, mint az apukámtól.) A Gépírókban Tímár Éva velem játszott együtt. Számomra ez az abszurd darab kiugrásnak számított. Arra is emlékszem, hogy a könyvtár nagyterme mellett, egy kisebb helyiségben öltöztünk. Én már fölvettem a jelmezem, míg a többiek – Zsámbékivel együtt – még a másik irodában készültek. Megszoktam, hogy ha csak úgy lazán mondom a poénokat, akkor ők öltözködés közben nagyon röhögnek. Egy alkalommal összebeszéltek, hogy bármilyen jó poént is mondok, azért sem reagálnak. Én meg löktem a szöveget – csönd. Folytattam tovább, megint csönd. Végül beordítottam, hogy „megőrülök, ha nem röhögtök!”. Na ekkor már nem bírták tovább, és kitört a nevetés. Ez volt az egyik első olyan mondásom, amit a kollégák még évekig idézgettek.

Pesti srácként, hogy érezte magát vidéken?
   –   Akkoriban a vidéki színészi lét kicsit a reménytelenséget is jelentette. Engem az alkohol és a cigaretta szerencsésen elkerült. A színház igazgatóját a párt nevezte ki, a szakmája eredetileg pék volt. A Színművészet Főiskolán indítottak egy évfolyamot, ahol rendezői diplomát adtak a különböző elvtársaknak. Neki nem volt öniróniája vagy önkritikája, egy az egyben talán csak a párttagkönyvet tudta volna fölolvasni.

A Dunántúli Színházak Fesztiválján azonban szinte az összes neves szakmabeli jelen volt, és híre ment, hogy Kaposváron történt valami. Kiderült, hogy ott ugyanis nemcsak az a színház van, ami közepes színvonalon mutat be évadonként tíz-tizenkét operettet, de létezik egy fiatal csapat is Zsámbéki Gábor vezetésével.

Látványos következménye lett, hogy felfedezték az „ifjú titánokat”?
   –   Ez egy izgalmas dolog volt! Már a Schisgal bemutatója után megjelent a bárban és gratulált nekünk Berényi Gábor, a szolnoki Szigligeti Színház igazgatója. Szolnok akkor Kaposvárhoz képest a művészet szentélye volt. Az iránt érdeklődött Tímár Évától, hogy mennyi a fizetése, majd mondott egy sokkal nagyobb összeget. Utána megkérdezte, hogy a következő évben mit szeretne játszani. Ezt mindhármunkkal megcsinálta és szinte már le is szerződtetett Szolnokra. Dél körül azonban a kaposvári igazgatónk megtudta, hogy mi történt és behívatott mind a hármunkat. „Nem mentek sehova! Nem mentek sehova!” – mondta, majd ő is megkérdezte a fizetésünket, és hogy a következő szezonban mit szeretnénk játszani. Amikor én következtem, szerepet nem említettem, csak annyit mondtam, hogy „azt szeretném elérni, amit addig elértem”. Valójában arra utaltam, hogy elsőéves színészkoromban a minisztérium egy segélyalapból 600 forinttal kiegészítette az 1600 forintos kezdőfizetésem. Az igazgató egy szót sem értett az egészből, a társulatban pedig elterjedt, hogy tök hülye vagyok.

Végül mindhárman ott maradtunk Kaposváron, mert az igazgató mindent megígért. A következő évben azonban átszerződtem Pécsre, ahol többek között Zubolyt játszottam nagy sikerrel a Szentivánéji álomban.

A pártközeli kaposvári igazgató meddig maradt a színház élén?
   –   1971-ben küldték el. Egyszerűen nem a saját pályáján mozgott. Hálásnak kellett volna lennem, mert amikor sehová sem kellettem, ő legalább leszerződtetett. Öt-hat évvel később azonban olyan paródiákat csináltam róla, hogy Latinovits Zoltán, akivel a Mi kis családunk című forgatásán együtt dolgoztunk, fetrengett a röhögéstől. A paródiának – amelyben az igazgató egy belső monológban azt hajtogatta, hogy „Szeretlek színház, szeretlek színház!” – a Próba címet adtam. Azt adtam elő, hogy mire gondolhat egy olyan rendező, akinek nincs semmi a fejében. Amikor végül leváltották, elkezdődött az igazi színház!

Az utókor valamiért homogén csapatként gondol vissza a kaposvári társulatra…
   –   A csapat nagyon szép kifejezés, de inkább arról volt szó, hogy a sokszínű repertoár (felnőtt és gyerek, prózai és zenés darabok) egyre népszerűbb lett a rendezők között is, akik közül a legjobbak gyűltek össze. Babarczy és Ascher Kaposváron kezdett szárnyalni. Négy-öt év alatt egyre izmosabb lett a színház, egyre jobb, és ennek már híre ment. Egyszerűen esemény számba ment, amikor Kaposváron történt valami.

Az ön számára mi számított akkoriban igazi nagy eseménynek?
   –   Amikor 1976-ban Zsámbéki Gábor rám osztotta Szervét Mihály szerepét Sütő András Csillag a máglyán című darabjában. Ez igazán nagy szó volt, mert a drámai szerepek korábban nem találtak rám. Az egy nagyon erős előadás volt

Nem sokkal később Zsámbéki Gábort és Székely Gábort a Nemzeti Színház megújításával bízták meg. Néhány kollégájával együtt ön is fölkerült Budapestrestre. Miért nem tartott azokkal, akik a Nemzetiből kiválva, végül megalapították a Katona József Színházat?
   –   Mire megszületett a döntés a Katona József Színház megalapításáról, mi már Pogány Judittal visszamentünk Kaposvárra. Zsámbéki Pesten maradt és Babarczy László vezetésével ment tovább a kaposvári társulat. Olyan rendezők érkeztek, mint – többek között – Szőke István, Gazdag Gyula és Ács János. Ácshoz kötődött a Marat halála című előadás, ami iránt óriási volt az érdeklődés.

Pécsen később is vendégszerepelt?
   –   Igen, húsz évvel az említett előadás után (1991-ben) Forgách András Vitellius című darabjában a címszereplő római császár voltam, aki már réges-rég megbukott, ám erről nem hajlandó tudomást venni. Már körbe fogták a palotát, és ő még változatlanul tovább tékozol. Ez a darab különleges lehetőséget kínált számomra.

Kep: 10]A kilencvenes évek közepén Pesten is láthatta Önt a közönség. A József Attila Színházban két sikerdarab egy-egy főszerepét is játszotta Kern Andrással…
   –   Ray Cooney A miniszter félrelép Szirtes Tamás rendezésében, és Valló Péter rendezésében Francis Veber Balfácánt vacsorára külön-külön is közel ötszáz előadást ért meg. Egyik jobb volt, mint a másik, mindkettő óriási siker. Léner Péter igazgató bízott bennem, és több mint húsz évnyi színészi munka után kinevezett művészeti vezetőnek is. Számomra ez csak egy szép emlék maradt, mert ha jól megy a színháznak, akkor a művészeti vezetőnek nincs különösebb feladata. A József Attila akkoriban közönségszínház volt, ami akkor nagyon jól ment.

A színpadtól ma sem vonult vissza, a belvárosi KuglerArt Szalonban is játsszik, és önálló estjével továbbra is járja az országot.
   –   A KuglerArt egy lakásszínház, ahol nincsen színpad; a nézők és a színészek is a nappaliban ülnek. Mindkét futó előadásunk felolvasó színházi változatban megy, de én ezt a műfajt ugyanúgy szeretem, mint a hagyományos változatot. Az egyik Thomas Mann Halál Velencében című kisregénye, amelyben Darvas Ferenc zeneszerző kísér zongorán. A másik a Másfél óra című ötszereplős, izgalmas darab, amelybe egy ponton a közönséget is bevonjuk. Mindkét előadást a párom, Gaál Ildikó rendezte.

Korábban ugyancsak a KuglerArt Szalonban mutattuk be a Meghalni bárki tud című előadást Elek Ferenccel. Abban egy öreg írót játszottam, aki keres valakit, akinek átadhatja a „kékszakállúság lényegét”. És meg is találja a Férfit, aki kamasz kora óta őutána nyomoz… Ebből a darabból azonos címmel egy film is készült, amely nagy örömünkre a közelmúltben több díjat is elnyert Los Angelesi Magyar Nemzetközi Filmfesztiválon.  A legjobb forgatókönyv díját Selmeczi Bea és Gaál Ildikó – aki egyben a film társrendezője is volt –, a legjobb rendezésért járó elismerést Surányi András kapta. A legjobb színész díját én nyertem el.

Néhány nappal beszélgetésünk előtt, éppen a nyolcvanegyedik születésnapján a Pinceszínházban Jordán Tamással egy alkalmi „örömprodukciót” mutattak be Az semmi – ezt hallgasd meg! címmel. A közös emlékeikre épülő előadásnak lesz folytatása?
   –   Ezen az esten az elejétől a végéig sztoriztunk Tamással. Egymást tromfolva közös színházi élményeinket idéztük fel, és közben mi magunk is jól szórakoztunk. Barátságunk a Fényes szelek című film forgatása közben kötődött, és a mai napig tart. Ebben az estben az egész pályánk benne volt; a barátságunk épp úgy, mint a harcaink. Ő néhány verset is mondott, és két dalt is énekeltem. Az a megtiszteltetés ért, hogy Dés Laci – filmjeiben az egyik legfontosabb munkatársam, aki rendelésre sohasem hajlandó komponálni – megkérdezte tőlem, hogy miről szóljon az a dal, amit nekem szeretne írni. Azt válaszoltam, hogy azokról a társaimról, akikkel együtt kezdtem a pályát, és akik közül már csak én élek. Annak idején különösen emlékezetes volt A vállalkozó című darab – Babarczy László rendezésében (ő sem él már) – amelyben öt színész játszott: Vajda Laci, Kiss Pista – a legjobb barátom, akiről a Szamba című filmet csináltam –, Rajhona Ádám és Helyey Laci. Én voltam az ötödik. Kérésemre rólunk szól az Egy régi poén című dal Nemes István szövegével, amelyet elénekeltem azon az esten. Tudtam, hogy a barátaim meglepetéssel készülnek. Azt találták ki, hogy fölköszöntenek a születésnapomon. Az előadás végén Dés László egyszer csak fölsétált a színpadra, elővett néhány lapot a nála lévő paksamétából és felolvasott egy laudációt tizenhárom kaposvári színész aláírásával. Nem titok, hogy én vagyok az egyetlen a nagy csapatból, akinek nincs ilyen kitüntetése. Ezt követően átadták az általuk alapított „Kossuth-díjasok Kossuth díját”.

Örülök, hogy az estnek lesz folytatása, a következő előadást Tamás nyolcvankettedik születésnapján, 2025. január 15-én tartjuk, és ha siker lesz, biztosan műsoron tartja majd a Pince Színház.

Nyitókép:
Dés László - Koltai Róbert - Nógrádi Gábor: Sose halunk meg, rendező Szabó Máté – Szolnoki színház (2006)