Sorsszerű, ahogy a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház kötelékébe kerültél tizenöt évvel ezelőtt, ám akkor még te magad sem tudtad pontosan, milyen irányba tart az életed. Valóban nem volt előzmény és egy hirtelen jött ötletnek köszönhetően találtad meg az utad? 
Van az a tipikus “rosszul megválasztott képzés” a pályánk elején, amit szinte mindannyian ismerünk. Számomra ez az Énektanár szak volt Szegeden, egyszerűen gyűlöltem. Mégis lehúztam ott két évet, de ahogy a harmadik elindult, ősszel – elképzelésem sincs, hogy milyen indíttatásból – rákerestem a kecskeméti színház honlapjára úgy, hogy előtte még sosem jártam itt. Ekkor találtam rá a Réczei Tamás-féle színészképzésre, ami nem sokkal később indult. A jelentkezési határidő szerintem nagyjából… aznap éjfél volt. Semmi előképzettségem nem volt, színházba se jártam, ráadásul az a fajta ember voltam, aki még hangosan olvasni sem mer. Mégis úgy éreztem, ezt akarom. Gondolkodás nélkül jelentkeztem.

Ráadásul titokban. Mikor mondtad el a családodnak?
A felvételin Réczei Tamás azt mondta nekem: azok alapján, ami mögöttem van, lehet belőlem dolgozni, és felvett. Hirtelen teljes fordulatot vett az életem. Szegeden elrendeztem a dolgaimat, majd bejelentettem a családomnak, hogy mostantól Kecskemétre fogok járni. Fenntartásokkal, de meglepően lazán fogadták.

Ez volt az egyetlen osztály, amely végigjárhatta a képzést, és ti, Sirkó Annával voltatok az egyetlenek, akik itt is maradtak a színháznál. Milyen volt belecsöppenni ebbe a rémisztően új világba?
Annával hosszú közös múlt köt össze minket, mindig ott voltunk egymásnak, sokat köszönhetek neki. Együtt végeztük el a hároméves képzést, én – és szerintem ő is – a legeleje óta szerelmes voltam ebbe az egészbe. És bár a képzés során néhányszor megkaptam, hogy nem vagyok valódi színházi ember, azóta is itt vagyok, és már soha nem is mennék máshova.

Igazi fricska ez tőled azoknak, akik nem hittek benned. A képzés után zökkenőmentesen indult a pályád?
Többnyire statisztaszerepeket kaptunk, néhányan más színházon belüli munkakörben próbálhatták ki magukat. Bevallom, én mindig egy kicsit félénk voltam, nem mertem kiállni magamért. Szerettem volna dolgozni és többet vállalni, de szólni nem mertem. Végül Anna támogatásával egyszer mégiscsak bekopogtattam Réczei Tamáshoz, aki egy súgói állást ajánlott nekem. Természetesen bármit mondott volna, elvállalom. Egyeztetett Cseke Péter igazgató úrral, két nappal később pedig már jött is az instrukció: fogjak egy példányt és üljek be Ba Éva súgó mellé néhány próbára. Így kezdődött minden.

Tizenöt éven át voltál a teátrum súgója, ezek szerint Réczei Tamás beletrafált. Milyen emlékeid vannak a kezdetekről?
Egy biztos: az Évával való tanulási folyamat nagy hatással volt rám. A mai napig úgy húzom ki a példányomban a szöveget, ahogy ő mutatta. Az első darab, amin súgóként már önállóan dolgozhattam, a Kérek egy álmot című mesejáték volt, amit Pesty-Nagy Kati rendezett, az asszisztens pedig Anna volt. Jól ment, szerettem, és emlékszem, a premieren Réczei Tamás oda is súgta nekem: “Hallom, megfeleltél, jó voltál!”. Gyakorlatilag eldőlt a sorsom. 

Úgy tudom, nem sokkal később az élet majdnem közbeszólt. 
Nem is én volnék, ha ezt követően nem történt volna velem valami. Épp a büfébe igyekeztem, amikor elestem a lépcsőn. Részleges ínszalag szakadással vittek be Annáék a kórházba. Bár lábra állni sem tudtam, gipsszel a lábamon csak hajtogattam: nincs baj, mennem kell dolgozni, előadásom van! Egy hét után kisírtam, hogy levegyék a gipszet, de utána nagyjából egy hónapig nem tudtam még járni. Emlékszem, egyszer csörgött a telefonom és a színháztól kerestek. A művészeti titkár annyit mondott: “Réczei Tamás szeretne veled beszélni, kapcsolom.” Nagyon hivatalosnak hangzott, és tulajdonképpen az is volt, mert állást ajánlott nekem: súgóként és statisztaként is számított rám. Én ezt úgy könyveltem el, hogy átmentem a végső “teszten”, és így itt maradhattam. 

Hiába az elvégzett képzés és a statisztaszerepek, elsősorban súgóként voltál jelen a színház életében. Nem vágytál rá, hogy színész legyél? 
Érdekelt és szerettem színpadon lenni, de egy idő után rájöttem, hogy én sosem lennék igazán jó színész. Számomra bőven elég volt, hogy hátul állok bokorként vagy a kórusban énekelek. Szerencsére ilyen lehetőségeim a mai napig adódnak és ez boldoggá tesz, de sosem kérem. Nem színészként gondolnak rám, és én sem magamra. Egyetlen kivétel volt az elmúlt tizenöt év alatt, akkor Cseke Péter konkrétan rám gondolt egy szerep kapcsán. A család ellen nincs orvosság című darabban játszhattam el egy ápolónőt. Összesen két jelenetem volt, egyszer vele kellett kommunikálnom, majd Kiss Jenőt toltam be a színpadra. Ez egy olyan időszak volt az életemben, amit örökre a szívembe zártam.

Ezzel az élménnyel biztosan kiszakadtál az átlag hétköznapokból. Hogyan emlékszel vissza az akkori érzéseidre?
Teljesen természetes volt számomra, hogy ugyanúgy, mint amikor súgok, bemegyek és teszem a dolgom. Egyedül a tapsrendnél éltem át olyat, amit előtte nem: figyelmeztetnem is kellett magam, hogy jól jegyezzem meg azt a pillanatot, amikor meghajolok a nézők előtt és megtapsolnak engem, mert ilyen valószínűleg soha többet nem lesz. Ezt az emléket a mai napig őrzöm: bármikor fel tudom idézni, ahogy ott állok a színpad közepén, előttem az ötszáz fős nézőtér, szól a zene és boldog vagyok. Igazán azt érezhettem, hogy ez most értem szól, ezt egyedül értem el. Ritka pillanat, ami keveseknek adatik meg, nagyon hálás vagyok érte.

Gyakran nosztalgiázol?
Az igazság az, hogy szörnyen rossz a memóriám, a saját előadásaimra is alig emlékszem. Hiába ülök ott a teljes próbafolyamat alatt és nézem végig harmincszor, ötvenszer a darabot, nem tudnék idézni egyikből sem. Éppen ezért nem igazán szoktam a múltamon, az emlékeken gondolkodni. Persze a lényegi dolgokat fel tudom idézni, de magamtól nem szoktam rajtuk elmélkedni. Talán csak akkor, amikor a magánéletemben valami megvisel és rossz érzelmi állapotba kerülök. Nagyon önostorozó vagyok, így a krízishelyzetekben próbálom megkeresni az elraktározott jó dolgokat, az értékeket, a pozitívumot. 

Az évek alatt a kollégáid a barátaiddá váltak. Igaz, nagy a fluktuáció a csapatban, ahogy minden színháznál, mégis családias a légkör a mai napig. Hogy működtök a színházon kívül?
A baráti összejöveteleken persze gyakori a múltidézés, de az utóbbi időben sok minden megváltozott. Régen többet és többen maradtunk bent próbák és előadások után, gyakrabban találkoztunk, mostanra sokan családot alapítottak, jónéhányan máshova, akár másik városba is költöztek az akkori csapatból. Évekkel ezelőtt alapvetésnek számított, hogy együtt ünnepelünk szinte mindent: nyárvárót, Halloween-bulit, születésnapokat tartottunk, időt és energiát fektettünk még a partiszervezésbe is. Mindenki ott volt, szinte az egész társulat, nem csak néhányan. Azóta azonban “felnőttünk”, és az ezzel járó változás törvényszerű, szóval ez talán így természetes, de nekem nagyon hiányzik az az időszak.

Foglalkoztat az idő múlása?
A korommal sosem törődtem igazán, de érzem az idő múlását. Nem mondanám, hogy érdekel vagy hogy aggódom miatta, sőt a színházi lét miatt gyakran meg is feledkezem róla, annyira intenzíven zajlik itt minden. Sok minden összefolyik. Fel sem tudnám feltétlenül idézni, hogy egy-egy előadás vagy emlék mikorról származik. Szerintem én nagyon későn nőttem fel, és gyakorlatilag ezen falak között. Ahogy telik az idő, az ember változik, de a színház szeretete számomra akkora, hogy még ma is örülök, amikor be kell jönnöm dolgozni, nem igazán vágyom a falakon kívülre.

Ezek szerint itt képzeled el a jövőd.
Sodródom az árral, sosem tervezek előre. Úgy vagyok vele, hogy majd akkor és ott eldöntöm, merre lépjek, amikor szükség lesz rá. Nincsenek terveim, nem félek a jövőtől, nem hiányolok semmit, a jelennek élek és tökéletesen jól vagyok így.

Gyermekként volt valamilyen víziód a felnőtt életről?
Azt tudtam, hogy egyfajta “másvilágra” vágyom. Nem igazán tudtam megfogalmazni, hogy mire, nem voltak konkrét terveim, hogy űrhajós leszek vagy ilyesmi, de éreztem, hogy valami más kell, mint az átlag. Változást akartam, de sokáig nem tettem ezért semmit. Félek a változásoktól, pedig végül mindig rájövök, hogy amitől tartottam, az nem akkora dolog és simán meg tudom ugrani. Szerintem sokáig béna is voltam az élethez, bezárkóztam, nem mertem nyitni, sok mindent jóval később tanultam meg, mint az átlag. A mai napig irigykedem például azokra, akik gondolkodás nélkül elutaznak egyedül, én ilyesmit nem, vagy csak nagy hezitálás után mernék megtenni. Ha jobban belegondolok, egy utazó társulatban szívesen dolgoznék. Akkor mindig máshol lehetnék, kinyílna számomra a világ, de közben volna egy bázisom, ahova bármikor hazatérhetek.

Miben változtál a legnagyobbat a színházban töltött tizenöt év alatt?
Elkezdtem nyitni a világ és az emberek felé. Azelőtt megszólalni is alig akartam, tulajdonképpen úgy lettem súgó, hogy hangosan olvasni sem mertem. Nem éltem társasági életet, nem jártam el sehova, be voltam zárkózva és féltem mindentől. A színház, ez a közösség segített nekem abban, hogy megnyíljak, hogy én dönthessek arról, hol húzom meg a határaimat. Bátrabb lettem, határozottabb, és talán egy kicsit hangosabb. No persze továbbra sem én vagyok a világ legmagabiztosabb embere, de a változás, ami bekövetkezett, szemmel látható. 

Talán sokan nem is hinnék, hogy belülről is ilyen erővel bír a színház. A nézőtéren ülve persze szemmel látható az estéről estére megjelenő csoda, de arra kevesen gondolnak, a háttérben mennyi varázslat tartja életben mindezt. Itt egy súgó sem csak egy súgó, hanem fontos alkotóelem. De hogy fest pontosan a valóságban a te egykori munkaköröd?
Súgóként a kezdetektől ott vagy a próbákon, a legfőbb feladat pedig akkor hárul rád, amikor a színészek lassanként elhagyják a szövegkönyvet. Sokan súgó után tanulnak, ami azt jelenti, hogy jelenet közben beolvasod nekik a szöveget és ők memorizálják. Tévhit, hogy a színész otthon magolja be a teljes szövegkönyvet, ennél jóval rétegzettebb és gyakorlatiasabb ez a folyamat. A próbafolyamat alatt a súgó dolga, hogy figyeljen a színészre, segítsen neki, felvegye a ritmusát, támogassa őt, ha szüksége van rá. A premiertől kezdve jóval kevesebb a teendőnk. Ez egy professzionális társulat, a színészek megtanultak reagálni a váratlan helyzetekre. Kevés esetben van ránk szükség, de biztonságot, mentőövet jelent számukra a jelenlétünk.

Azért előfordult ilyen eset?
Csak néhányszor. A legélesebb helyzet az volt, amikor a Függöny fel! című előadásban az egyik színésznő hangja elment, és fél órával a kezdés előtt adták rám a mikroportot, hogy gyakorlatilag élőben leszinkronizáljam őt. Ez a próbákon gyakran előfordul, mindennapos eset, hogy a színész nincs jelen és nekünk kell beolvasnunk a szöveget, de egy előadáson azért ez teljesen más. Kellett egy kis idő, hogy lenyugodjak, de végül sikeresen megoldottam a feladatot. A másik egy korábbi Meseautó előadásnál történt, de ezt inkább komikus szituációként könyvelem el: a régi kamaraszínházban, a zenekarba beolvadva mutogattam el a főszereplőnek egy monológot, amibe belekavarodott. Egészen szürreális helyzet volt, de mindketten sikerrel vettük az akadályt.

Mi a helyzet a súgólyukkal?
Szinte soha nem használjuk, helyette inkább a takarásban foglalunk helyet. Ott könnyedén meg tud közelíteni a színész, ha gond adódik, ám ha nem kapcsol, de túl nagy a csend, muszáj lépni és minden mindegy alapon besúgni a szöveget. Nehéz jól felmérni ezeket a helyzeteket, de a rutin segít abban, hogy egy-egy színész reakcióját könnyebben felismerjük. Szerencse, hogy nem sokszor van szükség éles bevetésre.

Nem úgy ügyelőként, ahol gyakorlatilag az előadás ideje alatt minden perc egy éles bevetés. Nagyot fordult veled a világ, amikor egy évvel ezelőtt felkértek erre?
Épp egy mélyponton mentem keresztül, akkor történt. A munkába menekültem, nem gondolkodtam azon, mi lesz, hogyan sül majd el. Csak igent mondtam. Talán két alkalommal mutatták meg nekem, mi lesz a feladatom, onnantól egyedül kellett boldogulnom. Elsőre ijesztőnek tűnhet, de nem volt gond. Ha valamit nem tudtam, kérdeztem, és bár hosszú éveken keresztül egészen másfajta rálátásom volt az előadásokra, mégis sokat segített a súgói rutin. 

Miben különbözik leginkább a két munkakör?
Az ügyelőre jóval nagyobb felelősség hárul, hiszen gyakorlatilag mindent ő irányít és minden tőle függ. Ő indítja az előadást, ő koordinál, ő hívja be a színészeket a színpadra, ő figyel arra, hogy minden és mindenki időben a helyén legyen, ő tartja össze az egész előadást. Néha egy kicsit tanárnéninek érzem magam. Mindig újabb és újabb megugrandó feladatok jönnek, és itt azokat senki nem oldja meg helyetted. Eleinte izgulni szoktam, de ahogy elindítom az előadást, ez elmúlik, onnantól csak teszem a dolgom, ahogy kell. Egy dolog nem változott: szükségem van a példányomra! Szövegkönyv nélkül képtelen lennék végigcsinálni egy előadást, hiszen rémes a memóriám. A példány támpont, az ügyelő erről tájékozódik. Más értelmezésben, mint súgóként, de hagyatkoznunk kell rá. 

Ha ügyelő vagy, sosem láthatod kívülről a saját előadásodat. Ez kelt benned némi hiányérzetet?
Amikor elindultam ezen az úton, bizony többször eszembe jutott, hogy soha többé nem fogok előadást látni kívülről, pedig én azt nagyon-nagyon szerettem. Folyton halogattam, hogy fel kelljen ülnöm a helyemre súgóként, hogy minél többet láthassak belőle a főpróbahéten. Felkészítettem rá magam, hogy ez hiányozni fog, de amikor elkezdtem a munkát, rájöttem, hogy itt egyáltalán nincs időm ezzel foglalkozni. Annyira kell koncentrálni a feladatra, hogy fel sem tűnik, ami már nincs. Arra figyelek, ami van, és ha őszinte akarok lenni, én ezt sokkal jobban élvezem. Ahogy szoktam, ettől a változástól is tartottam, de most már örülök, hogy megkaptam ezt a lehetőséget. 

Embert próbáló időszakban ért téged ez a felkérés, mégis úgy tűnik, a legjobbat hoztad ki belőle.
Hiszek abban, hogy minden okkal történik, és bár ott motoszkált bennem, hogy talán egy újabb terhet veszek a vállamra azzal, hogy ismét fejest ugrom az ismeretlenbe, de magával rántott a hév, és tudtam: jót fog tenni és képes leszek leküzdeni minden elém gördülő akadályt. Úgy érzem, a színháznak köszönhetően többé már nem félek annyira az új helyzetektől. Folyamatosan erősödöm, de időnként figyelmeztetnem kell rá magam, hogy igenis bármire képes vagyok. Nem szabad félnem, hiszen tudom, hogy már egyedül is merek lépni, csak hinnem kell magamban és bátornak kell maradnom. 

A színház ad erőt?
A színház a családom, az erőm, az életem. Itt találtam meg a barátaimat, a helyemet, itt váltam azzá, aki vagyok, ez a hely segített nekem megnyílni, megerősödni, kiteljesedni, életben maradni. Más világ, ahogy mindig is akartam, és munka, de ezt a részét is szeretem. Minden egyes pillére fontos építőkövem, és azt a Patyi Szilvit, aki ma vagyok, a színháznak köszönhetem. Tizenöt évvel ezelőtt egy megérzés vezetett el ide, mostanra viszont már meggyőződéssel mondhatom: elhagyni semmiért sem tudnám.